"Színház az egész világ..."

Nagyon rég olvastam már krimit, és miután mások értékeléseit átfutva azt olvastam, hogy Janice Hallett Agatha Christie-hez méltó történetet írt, felcsillant a szemem. Christie a kedvenc szerzőim közé tartozik, rengeteg regényét olvastam már, úgyhogy bőven volt mivel összehasonlítanom A színjátékot. Lássuk, beváltotta-e a reményeket!

Minden bonyodalom kiindulópontja a szürke, hétköznapi angliai város amatőr színtársulata. A csapat vezetője az általuk előadott következő színdarab előkészületei sűrűjében szörnyű hírt közöl a lelkes tagokkal. Unokájánál, Poppy-nál egy rendkívül ritka daganatos betegséget állapítanak meg, amire hazájukban jelenleg nincs gyógymód. Miután a kislány orvosa beszámol egy Amerikában feltalált, bár még kísérleti fázisban lévő gyógyszerről, a család és a társulat tagjai mindent megtesznek, hogy megszerezzék. A gond csak az, hogy a csodaszer kész vagyonba kerül, és hiába jómódú Poppy családja, ezt még ők sem engedhetik meg maguknak. A szükséges pénzt közösségi adománygyűjtő kampány indításával próbálják meg előteremteni, ami elsőre annyira sikeres, hogy maga a család is meglepődik a sok figyelmen, amit a betegség diagnosztizálását követő hónapokban kaptak. Azonban ahogy telik az idő, egyre több probléma és kétség merül fel a kampányt illetően. A városba újonnan költöző Sam felfigyel néhány gyanús jelre, és nyomozásba kezd. Vajon mi áll valójában az adománygyűjtés mögött, milyen titkok húzódnak meg Poppy családjának múltjában, és miért vezet mindez egy ártatlan személy halálához?

„A féltékenység rettentően pusztító tud lenni.”

A szerzőnő rendkívül szokatlan és különleges elbeszélésmódot választott, ugyanis a cselekmény e-mail váltásokon keresztül bontakozik ki az olvasó előtt. Igazán élvezetes volt boncolgatni a társulati tagok levelezését, a olvasni kellett a sorok között és megtalálni a szavak mögött rejlő mélyebb jelentést. Kész nyomozóvá váltam olvasás közben. A szerkezet bátorsága azonban járt némi hátránnyal is, kissé nehezen követhetővé tette a cselekményt, és főleg az elején feleslegesen terjengősnek éreztem, elég lassan indult be a sztori. Ez persze nem másítja meg a tényt, hogy pusztán két nap kellett az elolvasásához, pedig egy majdnem 500 oldalas könyvről van szó, úgyhogy kijelenthetem, hogy nagyon magával ragadott a rejtély megfejtése.

„De az emberi természet már csak olyan, hogy próbál még a legrettenetesebb katasztrófában is morzsányi pozitívumot találni.”

A végkifejlet nem ért teljesen váratlanul, a legnagyobb fordulatot már sok oldallal hamarabb megsejtettem, de a megoldást nem tudtam egymagam kitalálni. Összességében nagyon elégedett voltam a könyvvel, örülök, hogy olvashattam, és ismét rájöttem, miért szeretem annyira a detektív történeteket.