Anne Frank naplója: a háború egy kislány szemszögéből

 

Mindig nehezen kezdek hozzá igaz történeten alapuló, megrázó könyvekhez, a második világháborús holokauszt pedig azok közé a témákhoz tartozik, amik szörnyen felzaklatnak. Ennek ellenére szükségét érzem, hogy tudjak a történtekről és tájékozott legyek, mert ez a borzalom igenis a történelmünk része, és én nem akarom homokba dugni a fejem. Sokat hallottam már Anne Frank naplójáról, sejtettem, hogy egyszer én is átküzdöm magam rajta, mert nagyon kíváncsi voltam, hogyan érzett a fiatal lány a háborúval kapcsolatban. Egészen újszerű szemszögből olvashatunk az 1940-es feszült évekről, miközben megismerkedünk magával a szerzővel, aki próbál reményteljes maradni, még akkor is, ha helyzetük kilátástalan.

De mielőtt magáról a könyvről beszélnénk, fontosnak tartom, hogy megismerkedjünk Anne életével. Családja német származású, akik Hitler hatalomra kerülésekor a szomszédos Hollandiába menekültek a biztonság reményében, hiszen zsidó származásuk egyet jelentett a biztos végzettel. A világháború azonban ott is utolérte őket. 1940-ben a németek megszállták az országot, ezért minden zsidó veszélybe került. Miután Margot, Anne nővére behívó levelet kapott Németországból, a család elhatározta, hogy eltűnnek, ismerőseik segítségével kezdetét vette bujkálásuk Amszterdam belvárosában. Óvóhelyükre befogadtak egy másik családot, valamint egy fogorvost. Anne a naplójában a hátsó traktusként emlegette ezt a helyet, ami apja cégének hátsó épületét jelentette. Itt éltek nyolcan teljes titokban, állandó félelemben a lelepleződéstől.

A napló csak pár részletben különbözik az eredeti írástól, amiket a szerkesztők szándékosan hagytak ki belőle, mert egyáltalán nem relevánsak a történet szempontjából. Ezt a pár oldalt kivéve hiánytalanul olvashatjuk a 13, 14 majd 15 éves kislány gondolatait, érzéseit 1942-től 1944-ig.

Egészen hihetetlen ilyen szemszögből követni a háború folyamát. Anne rendszeresen beszámol naplójában a politikai helyzetről, így minden aktualitásról tájékoztatást kapunk. A napló felépítése teljesen szokványos: minden bejegyzés a dátum megjelölésével indul. A forma viszont kifejezetten különleges, ugyanis nem egyszerű füzetként tekint Anne a naplójára, hanem már az elején megszemélyesítette, és levelek formájában írja le életének eseményeit. Egy-egy új „levelet” kezdve úgy ír, mintha egy barátnőjének mesélne: „Drága Kittym!” Ezt én annyira bájosnak találtam, hogy már az első oldalakon megkedveltem a kislányt, akiben egyébként számos olyan tulajdonságot felfedeztem, ami rám is jellemző: főleg a bőbeszédűségét, csacsogását és vidámságát.

Naplóját írva teljesen kitárulkozik, rendszeresen beszámol a serdülő lányok átlagos problémáiról. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire átlagos. Ugyanazok a gondolatok, érzések fogalmazódnak benne, mint egy mai tizenéves lányban, magamra is ismertem olvasás közben. Szenved a meg nem értettségtől, a szerelem kérdéseitől és titkaitól, a jövője alakulásától. Hosszú oldalakon keresztül a háború nem is kap szerepet, és ezt egészen elképesztőnek tartom. A harcok és nyomorúságos helyzetük közepette is teljesen hétköznapi dolgok foglalkoztatták. Ez még inkább erősítette bennem a dühöt és fájdalmat, mert képtelenségnek tartom, hogy hogyan gondolhattak pusztán a származása okán erre a kislányra ellenségként, akinek nem szabad léteznie. Ezzel nem vagyok egyedül, Anne is állandóan próbálta megérteni, hogy történt velük mindez, a zsidókérdéssel kapcsolatban határozott elképzelései voltak, és ő is értetlenül állt az okok előtt.

„Ó miért olyan őrültek az emberek?”

Leírhatatlan igazságtalanságot éreztem, miközben arról olvastam, hogy ezek az ártatlan emberek hogyan éltek két éven át összezárva szüntelen rettegésben. Anne túl korán nőtt fel. A háború elvette tőle a gyerekkorát, ő mégis reményteljesen tekintett a holnapra, emiatt hatalmas példaképpé nőtte ki a magát a szememben. Küzdött saját magával, meg akart felelni mindenkinek körülötte, és ezt az egészet egy világháború kellős közepén. A naplójára menedékként tekintett, és valójában az is volt. Mindig próbálta leplezni belső vívódásait fecsegésével és derűlátásával, hogy ezzel is enyhítse lakótársainak nehézségeit, és bár környezete emiatt felületesnek, neveletlennek tartotta, ő mégis kitartott emellett a viselkedés mellett, bármennyire is fájtak neki a szidalmazó szavak.

„És aki maga boldog, az másokat is boldogít.”

A bezártság, az éhezés és az privát szféra hiánya nagy feszültséget teremtett a búvóhelyen raboskodók között, ez sem könnyítette meg az itt eltöltött hónapokat. Anne beszámol a veszekedéseikről, konfliktusokról, megismerkedhetünk a napirendjükkel, étkezési szokásaikkal.

Anne-t egy alázatos és szorgalmas lánynak ismertem meg, akit félreismert a környezete. Egyetlen pillanatra sem hagyta el a remény, pedig minden oka megvolt rá. Korához képest hihetetlen fegyelemről, bátorságról és erősségről tett tanúbizonyságot. Sokszor saját magát biztatta szavaival, biztosra veszem, hogy ez segített abban, hogy ilyen kitartó maradjon.

„Amíg bátran nézel az égre, addig érzed, hogy tiszta a lelked és újra boldog leszel.”

„A gyengék elhullanak, az erősek azonban megmaradnak és soha el nem pusztulnak.”

A holokausztot az emberiség történelmének legsötétebb fejezetének tartom. Könnyeim csak úgy folytak, amikor a könyv végére értem, mert megszakadt a szívem a lányért, aki remélt, áldozatokat hozott, bízott egy jobb világban, amit elragadtak előle.

Anne emlékét megőrzi ez a napló, sorai emlékeztetnek arra, hogy hálásnak kell lennem minden jóért, ami ér az életben, igyekszem példát venni rendíthetetlenségéről. Az volt az álma, hogy újságíró váljon belőle, és olvassák őt az emberek. Nos Kedves Anne, én olvastalak és köszönök mindent!