Éjféli rózsa

Lucinda Riley-ról soha életemben nem hallottam addig, amíg hozzám nem került ez a könyv. A General Press kiadóval való együttműködésemnek köszönhetően olvashattam az Éjféli rózsát, ami egy bónusz recenzióként érkezett, egyáltalán nem számítottam rá, és hatalmas mosolyt varázsolt az arcomra, amikor észrevettem, hogy a csomagban plusz egy könyv lapul. Milyen jó, hogy így alakult! Most nyert értelmet számomra a mondás, miszerint miden okkal történik, vagyis minden könyv okkal keresztezi utunkat.

Astbury Hall… Mesebeli angliai kastélyt képzeljetek el, amely a 20. század első évtizedeinek hangulatát idézi. Impozáns épület, előkelő kert és hihetetlen gazdagság tárul a szemünk elé. Tökéletesebb helyszínt keresve se lehetne találni egy filmforgatáshoz. Rebecca Amerikából utazik Devonba, hogy elvállalja a produkció főszerepét, ez a kiruccanás pedig kapóra is jön neki, mert zűrös magánélete elől szívesen elmenekülne egy kis időre. Akkor még nem sejti, hogy még a mérgező párkapcsolatánál és a hírességgel járó szenvedésnél is nagyobb megpróbáltatás vár rá a birtokon. A kastély tulajdonosa, Lord Anthony Astbury, meglehetősen fura szerzet. Nyugalmas életét felborítja a forgatás, illetve egy váratlanul felbukkanó üzletember Indiából. Ari mindenáron szeretné megfejteni családja múltjának rejtélyeit, melyek szorosan összekapcsolódnak Astbury Hall-al. Ari dédanyja, Anáhitá is megfordult Devonban párszor, életének eseményeit nagyban befolyásolták az ott élő személyek. Anthony és Rebecca is bevonódik a kutatásba, ami olyan titkokat hoz felszínre, melyeket lehet, jobb lett volna feledésben hagyni.

„ … miként próbál megbirkózni a legifjabb nemzedék az élet eme szövevényes fejtörőjével.”

A szerzőnő szuper alapötlete egyből megfogott, az első pár oldal felkeltette érdeklődésemet a folytatás iránt, kíváncsiságom pedig cseppet sem veszített intenzitásából, ahogy haladtam a könyvben. A cselekménye nagyon titokzatos, mindig csak információmorzsák állnak az olvasó rendelkezésére, hogy kiderítsük, mi történt az egy évszázaddal ezelőtt élő felmenőkkel. Egészen a regény utolsó pár oldaláig nyitva maradnak a kérdéseink, úgyhogy garantáltan nem fogja megunni senki, ha belekezd az olvasásba.

„Úgy látszik, hogy a múlt és a jelen összefonódásának sosem szakad vége ezen a helyen…”

A 2000-es évek eleji birtokot időről időre felváltja Anáhitá visszaemlékezése. Ijesztő a hasonlóság a múlt és a jelen között, mind a szereplők, mind az érzelmek tekintetében. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni idősebb rokonainkra, mint egy másik kor maradványaira, akikkel nem igazán értjük meg egymást. Ez a könyv ezzel szemben rávilágít arra, hogy valójában több a közös bennünk, mint hinnénk. Változik a világ, de az emberek ugyanolyanok maradnak, ugyanazokkal a dilemákkal kell szembesülniük, ugyanannyit kell küzdeniük a boldogságukért. És végső soron csak ez számít, nem igaz?

„…a boldogság érdekében mindent meg kell tennünk, ami csak módunkban áll.”

Egy dolog bizonyos, Anáhitának nagyon sokat kellett harcolnia, és sajnos túl sokat veszített. Nem mondanám őt abszolút főszereplőnek, de mégis az ő karaktere áll a középpontban, mert az ő sorsa köré szerveződik a cselekmény. Életútja figyelemre méltó, jelleme példátlan, éppen ezért tudtam olyan nehezen elfogadni az őt ért igazságtalanságokat. Nem volt könnyű neki indiaiként boldogulni Angliában. Az előítéletesség és a rasszizmus kérdése erősen jelen van a könyvben, és szomorúnak gondolom, hogy modern világunkban is legalább akkora problémát jelent, mint akkoriban. Végső soron életének tragédiája is származásának köszönhető, ami számomra elfogadhatatlan és szeretném azt hinni, hogy egyszer eljut oda a világunk, hogy hátat fordíthatunk ennek a szűklátókörű felfogásnak.

Ez a könyv szeretni tanít. Szeretni embertársainkat, szeretni más kultúrákat, szeretni a másságot, szeretni az egyszerű életet és szeretni önmagunkat. Az életünk túl rövid ahhoz, hogy gyűlöletben töltsük. Sajnos sokan mégsem eszerint gondolkodnak, és a jó embereknek pont ő miattuk kell szenvedniük, ahogy azt Anáhitá is megtapasztalta.

„…meg kell tennünk mindent azokért, akiket szeretünk…”

A könyv másik fontos motívuma a család. Ari alakja a tökéletes (intő)példa arra, hogy a rokoni kötelék erősségének figyelmen kívül hagyása hova vezet. Senki nem tagadhatja, hogy a család lényegtelen, és bár nem mi választjuk meg, hova születünk, az már rajtunk áll, hogyan viselkedünk azokkal, akik lehetővé tették ittlétünket. Tisztelni kell felmenőinket, mert nagyon sokat tanulhatunk tőlük az életről.

Amellett, hogy ilyen értékes üzeneteket közvetít, észbontó fordulatokat olvashatunk a regényben. A befejezéshez közeledve a feszültség tapinthatóvá vált a sorok között, leesett az állam, miközben mindenre fény derült. A karakterek, főként Anáhitá, igazán a szívemhez nőttek, nem akartam, hogy vége legyen a könyvnek, mert még szívesen olvastam volna róluk. Kerek egész történet, alaposan kidolgozott részletekkel, aminek hála én magam is a részévé váltam. Meg kell említenem, hogy az Indiában játszódó epizódok precíz leírása szemléletessé tette az ottani életet és kultúrát, szinte láttam magam előtt a szebbnél szebb kastélyokat és az egzotikus környezetet.

Nem is értem, hogy miért ilyen kevéssé ismert az Éjféli rózsa, és maga Lucinda Riley. Sokkal több figyelmet érdemelne, mert zseniálisan csűri-csavarja a történetet, biztosan fogok még tőle olvasni. Titeket is bátorítalak arra, hogy ha kedvelitek az izgalmas romantikus regényeket, ne hagyjátok ki!