Persepolis

 

Mérföldkőnek számít életemben ez a könyv, ugyanis ezelőtt sosem olvastam még képregényt. Azt gondoltam, hogy a képek megölik az olvasás varázsát. Ha nem kell elképzelnem, amit olvasok, akkor mi értelme? A helyzet az, hogy amint elkezdtem külön műfajként kezelni, sikerült változtatnom a hozzáállásomon, nem akartam elutasító lenni, ezért döntöttem úgy, hogy mindenképpen teszek egy próbát. A Persepolis tökéletes választásnak bizonyult, és elég magasra tette a mércét a soron következő képregényeknek.

Marjane Satrapi Iránból származik. Szemtanúja volt a 20. század végén zajló arab konfliktusoknak, számos rezsimváltást élt át, mindez rányomta bélyegét gyerekkorára. Ebben az alkotásában a saját maga által készített rajzokon keresztül mutatja be, min ment keresztül 10 és 24 éves kora között. Hogyan vált felnőtt, szabad gondolkodású nővé a kislány, aki egy elnyomó rendszerből származik? Milyen lehet irániként megpróbálni beilleszkedni az európai modern világba? Ezek olyan kihívások, amiket mi még csak elképzelni sem tudunk. Nagyon értékes olvasmánynak tartom ezt a könyvet, igazi látókörszélesítő műről van szó, úgy érzem, hogy rengeteget tanultam az arab kultúráról és történelemről, amiről korábban meglehetősen hiányos információk álltak rendelkezésemre.

„Emlékszem, hogy egyszer egy egész napot a parancsnokságon töltöttem a piros zokni miatt.”

Az ehhez hasonló esetek egyáltalán nem voltak ritkák Iránban azokban az években. A vallási fundamentalizmustól elvakult vezetők teljesen lenézték a női nem képviselőit, a rendszerellenes polgároknak pedig súlyos következményekkel kellett szembesülniük bármilyen apró kihágás esetén is. A könyvben Mardzsinak becézett főszereplő nehezen tudott belenyugodni ebbe a világba. A kislány védelmében, szülei Ausztriába küldték tanulni egy rokonukhoz, hogy megízlelhesse a szabadságot, és hogy jobb esélyeket biztosítsanak gyermekük számára. Mardzsi ekkor még csak 14 éves volt. Bár az édesanyja és az édesapja azt hitték, hogy a lehető legjobban cselekednek, nem is sejtették, milyen sorsra ítélték ezzel lányukat.

„Iránban nyugati voltam, és nyugaton iráni. Nem volt semmilyen identitásom, már azt sem tudtam, minek is élek.”

Hazájában „kicsapongása” miatt (ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy farmerdzsekit hordott, Nike cipőben járt és látható helyen viselte karkötőjét) kirekesztetté vált a társadalom tradicionális jellege miatt. Európában viszont mindez alap volt, az ottani túlzott szabadságot Mardzsi sehogy sem tudta kezelni. Akármilyen keményen küzdött a beilleszkedésért, múltja nem eresztette. Mindig is az iráni bevándorló maradt. Saját bőrén tapasztalta meg milyen, a magány, az ítélkezés, a származási miatti diszkrimináció. Ha ez nem lenne elég, a kamaszkor általános problémái sem kímélték: testi és lelki átalakulás, az első szerelem, önmegvalósítás, a mi-lesz-belőlem típusú aggodalmak egyformán gyötörték, de pont ebben a nehéz időszakban nem tudott a hozzá legközelebb álló rokonaira támaszkodni, akik sok-sok kilométerrel odébb a háború kellős közepén mintha fényévekre lettek volna tőle. Vajon hogyan vált felnőtt, érett nővé Mardzsi? Miként sikerült leküzdenie ezt a rengeteg akadályt?

Sorsa roppant elgondolkodtató. Olvasva történetét akaratlanul is saját életemre reflektáltam, a kontraszt pedig egészen elképesztő. Hihetetlen, mennyire sokfélék vagyunk mi, emberek. Nagyon megérintettek a kislány őszinte szavai, a kitárulkozása érzelmeiről, bántotta az igazságérzetemet, hogy ennyi akadállyal kellett szembenéznie olyan fiatalon. És mindössze annyi különböztette meg a modern világban élőktől, hogy máshova született. Ezt sehogy sem tartom fairnek, ahogy Mardzsi sem tudott belenyugodni helyzetébe. A könyv legfőbb tanulsága, hogy jöjjünk bárhonnan, nézzünk ki akárhogy, meg tudjuk találni a boldogság módját. A körülményeket el kell fogadnunk. Mardzsi nem tudott változtatni a háborún, ahogy az őt körülvevő emberek felfogását sem tudta átalakítani. Egy dolgot azonban az irányítása alá tudott vonni: a saját életét. Ha erre rájövünk, jóformán semmi nem állhat az utunkba az önmegvalósítás és a kiegyensúlyozottság felé. Mardzsi is rájött erre, onnantól kezdődött kalandjának második szakasza, ami önmaga felfedezését jelentette. Ki is ő, mik a számára fontos értékek, milyen emberré akar válni?

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul töltsük.”

Bennem A lány hét névvel hangulatát idézte a történet, hiszen Hyeonseo Lee szintén egy elnyomó rendszer gyermeke, aki megpróbált kitörni az életét beskatulyázó hagyományok és szabályok közül. Más országok, de ugyanazok az érzelmek és leckék. Mardzsinak nem volt egyszerű élete, de olvasva sorait és tapasztalatait tehetünk azért, hogy a sajátunkat kézben tartsuk. Életrajzokat olvasni ezért nagyszerű, olyan, mintha nem csak egy életünk lenne. Éld át te is Mardzsi kalandjait, nem fogod megbánni!