A világítótorony rejtélye

Emma Stonex krimije hátborzongató és sejtelmes kalandot ígér, mely hangulatot a borító is tökéletesen átadja. A General Press Kiadónál jelent meg a regény, és bár már jó ideje befejeztem, nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Vegyesek az érzelmeim, feladta a leckét az értékelése, ha kíváncsivá tettelek, olvass tovább!

Egy világítótorony a tenger közepén. Három őr. Egyszer csak mind eltűnnek.

Arthur, Bill és Vince 1972-ben teljesítették szolgálatukat a Maiden-sziklán, feladatuk a világítótorony karbantartása, fényének meggyújtása és eloltása volt. A látszólag egyszerű munka őrületes áldozatokat követelt a három férfi részéről. Nyolc hétig kellett a civilizációtól és családjuktól távol élni, hogy aztán mindössze négy hétig megpihenhessenek a szárazföldön, majd az egész kezdődött elölről. 1972 az a végzetes év, amikor a váltás érkezésekor a férfiak hűlt helyét találták. Egy mindentől elzárt világítótoronyból mégis hogyan tűnhet el nyomtalanul három ember? Megfejthetetlen rejtély, ami nem csak a munkaadónak okozott fejtörést és kínos pillanatokat, de a hátramaradt családtagokat is megviselte. Helen, Jenny és Michelle különféle teóriái élesen ellentmondanak egymásnak. Mindhárman másképpen dolgozzák fel az eseményeket, de egy közös vonásuk akad: elviselhetetlen fájdalmat éltek át a történtek miatt. 20 év elteltével egy Dan Sharp nevű kalandregényíró előássa a már szinte elfeledett esetet azzal a céllal, hogy lerántsa a leplet a titkokról. Az alkotói folyamat részeként beszélget a hozzátartozókkal, hátha megtud valamit, ami eddig rejtve maradt a nyomozók előtt.

„Fogalma sincs, hogy mibe keveredik, megbolygatja az emberek emlékeit, akik inkább felejtenének.”

Azért is ilyen ütős az alapsztori, mert van valóságalapja. 1972-ben valóban kámforrá vált három toronyőr, üresen hagyva egy tengeri világítótornyot, a nyomozás pedig eredménytelenül zárult. Azóta sem tudja senki, mi történt az alkalmazottakkal. Emma Stonex fejében szöget ütött az ötlet, hogy e regény keretein belül felvázolja az alternatívákat, lehetséges forgatókönyveket, miközben ismerteti ezt a roppant furcsa mesterséget, ami ma már nem is létezik, hála az automatizációnak.

Nagyon igényes munka, látszik, hogy az írónő mennyi időt és energiát fektetett a megírásába. Hitelesen adja vissza a toronyőrök életmódját, ami tekintélyes mennyiségű kutatómunkát feltételez.

„A magány feszegeti az ember határait.”

Ti el tudnátok képzelni magatokat egy isten háta mögötti világítótoronyban összezárva két másik idegennel? Heteken keresztül semmi egyéb interakció, ugyanazok az ételek, ugyanaz a környezet, nulla változatosság? Szörnyen nyomasztó lehet, a könyv is ezt az érzést közvetítette, miközben a három férfi mindennapjait tárta szemünk elé. Jogos a kérdés tehát: mit tesz az emberrel a magány? A covid alatt többször is úgy éreztem magam, mintha a tenger közepén ragadtam volna egy világítótoronyba zárva, de nekem legalább volt internetem. :D

A könyv szerkezete is figyelemre méltó. Egymást váltja az 1972-es múltbéli szál és a jelen, így felváltva nyilatkoznak a férfiak és a nők. Váltott idősíkok és váltott szemszögek egyszerre, ezt nevezem! Az elbeszélésmód és az írói stílus is magával ragadó, a megteremtett atmoszférától a hideg futkosott a hátamon, végig megmaradt az érdeklődésem a cselekmény iránt.

De akkor miért említettem az elején a vegyes érzelmeket? Mi volt a probléma? Nos, erre egy kicsit banális választ tudok csak adni: nem értem, mi értelme volt a könyvnek. Minden felvázolt eseményláncolat, végkifejlet pusztán spekuláció, amire az írónő fel is hívja a figyelmet. Nekem hiányzott valamiféle konklúzió, magyarázat vagy bármiféle bizonyosság, mert azt éreztem, hogy a végkifejlettel ugyanoda kerültem, ahonnan indultam. Ürességet hagyott bennem a befejezés, mintha annyira a formára és az írói tökéletességre koncentrált volna a szerző, hogy elveszett a történet. Ez egyébként olyan szempontból jó, hogy aki élvezi a cselekmények továbbköltését, annak rengeteg szabadság jutott, mert az biztos, hogy beindítja az olvasó fantáziáját, így mi magunk is nyomozóvá és íróvá válunk olvasás közben. Én mégis hiányérzettel helyeztem a polcomra.

„Mindig lehet más szemszögből nézni a dolgokat, nem igaz?”

Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam, a karakterek érdekesek, a már említett igényesség miatt pedig roppant olvasmányos, nem lehet letenni. Ha szerettek félni egy kicsit, és nem tudtok nemet mondani egy jó kis thrillerre, krimire, mindenképp megér egy próbát!