Normális emberek

 

Azt kell mondjam, nem véletlenül nevezte a The Times magazin „Az éve regényének” Sally Rooney kötetét. Idejét sem tudom már, mióta figyelt a kívánságlistámon a Normális emberek, a 21. század kiadóak hála pedig végre valahára el is olvashattam a hatalmas közönségkedvencet. Mi teszi olyan átütővé, amiért immár én is a kedvenceim közé sorolom? Olvass tovább, és kiderül!

Connell és Marianne egy gimibe járnak, azon kívül, hogy a fiú anyja a lány családjánál takarít heti két alkalommal semmi egyéb nem köti össze őket. Marianne nem a legnépszerűbb, sőt kifejezetten kilóg a sorból különcségével. Ezzel szemben Connell tipikusan a mindenki által kedvelt focista srác, első ránézésre senki nem mondaná meg róla, hogy milyen szerény jövedelmű családból származik. Egészen különös módon mégis egymásra talál a két fiatal. A középiskola utolsó évében fűződik szorosabbra a kapcsolatuk, de egyáltalán fenntartható egy olyan viszony, amit a felek nem hajlandóak felvállalni? Connell túlságosan sokat foglalkozik az őt körülvevők véleményével, Marianne viszont átesve a ló túlsó oldalára, szélsőségesen figyelmen kívül hagyja társait. A két szereplő annyira más, mégis annyira ugyanolyan. Ez nem csak az olvasót zavarja össze, hanem magukat a karaktereket is. Nem tudják hova tenni felemás érzelmeiket, és bár képtelenek elszakadni egymástól, együtt sem tudnak maradni.

„Néha úgy érzi, mintha ő és Marianne műkorcsolyázók lennének, akik mindkettejük számára meglepő szakértelemmel és tökéletes szinkronban improvizálják a beszélgetéseket. Marianne kecsesen a levegőbe ugrik, és Connell minden alkalommal elkapja, anélkül, hogy tudná, mit tesz.”

Kapcsolatuk furcsa dinamikájának egyikük sem tudja az okát. A cselekmény 2011 januárja és 2015 februárja között játszódik, a két szereplő életének valószínűleg legjelentősebb négy évéről van szó. Miután kirepülnek a családi házból, hogy egy másik városban kezdjék meg egyetemi tanulmányaikat, rengeteg akadályt kell leküzdeniük. Elsősorban a saját magukkal vívott belső harc adja fel a leckét mindkettejüknek. A cím roppant találó: Normális emberek. Mégis milyen fogalom ez tulajdonképpen, miféle mércével mérjük a normalitást? Marianne és Connell nem érzik magukat szokványos embereknek:

„Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek.”

Ti is éreztetek már hasonlót? Bevallom, az én fejemben többször is megfordult már ez a kérdés. E regény legfontosabb tanulsága szerintem az, hogy végeredményben senki sem normális, mert a normális ember nem létezik. Ezt Sally Rooney remekül érzékeltette a sok mellékszereplő felvonultatásával, akiket Marianne és Connell szemén keresztül mutatott be. Senki sem egyforma, mind mások vagyunk, ez teszi olyan bonyolulttá a társas kapcsolatokat.

„Szerintem a maga módján mindenki titokzatos, feleli. Úgy értem, igazából soha nem ismerhetünk ki egy másik embert, meg ilyenek.”

Ezzel a mondattal teljes mértékben egyet tudok érteni, bár ennek kapcsán kicsit tovább költöttem a gondolatot: nemhogy másokat, de magunkat sem tudjuk teljes alapossággal megismerni. Ez ugyan nincs kimondva a könyvben, de egyértelműen maga Marianne és Connell is ezzel küszködik. Identitáskeresésük közben igyekeznek megállni helyüket a felnőtt világban, így válik kiemelkedő fejlődésregénnyé a Normális emberek.

Pont jókor jutott el hozzám ez a könyv, hiszen elsőéves egyetemistaként ugyanabban az életszakaszban járok, mint főszereplőink. Engem is foglalkoztatnak a mit kezdjek magammal típusú kérdések, próbálom megfejteni, mi dolgom van a nagyvilágban, de pont emiatt tudom ajánlani mindenkinek ezt a történetet, mert egy biztos: nem vagyunk és nem is leszünk soha egyedül.

Az elbeszélésmód elsőre furcsának tűnhet, mert a párbeszédeket nem tagolja kötőjelekkel, ezért nagyon egyben van a szöveg. Tartottam tőle, hogy ez elvesz majd az élményből, de rövid időn belül hozzászoktam ehhez a stílushoz, és nem zavaró tényezőként, hanem frappáns írói eszközként kezdtem tekinteni rá. Az egész egy nagy gondolattömeg, bepillantást nyújt szereplőink tudatába, és tuti, hogy egyikünk agyában sem repkednek kötőjelek. Végül éppen emiatt éreztem közel magam a karakterekhez, titeket se rémisszen hát meg a szokatlan írásmód.

Sok mindenről szól ez a könyv: szerelemről, fejlődésről, beilleszkedésről és úgy általában az életről. Nagyon jó volt olvasni, mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, különösen az egyetemistáknak, 20-as éveik elején járóknak, mert számukra nagyon aktuális témákkal foglalkozik.

Sorozat is készült a Normális emberekből, meg is jött a kedvem megnézni, hiába állok hadilábon az adaptációkkal, ez most mégis kíváncsivá tett. Az előzetes ide kattintva megnézhetitek.