A magvető példázata - a hit és túlélés könyve

Aki követi tevékenységemet akár Instagramon, akár blogon, biztosan észrevette már, mekkora disztópia rajongó vagyok. Octavia E. Butler nyáron megjelent könyve egyből szemet szúrt, hálás vagyok az Agave Kiadónak, hogy eljuttatták hozzám a kötetet. A fülszöveg alapján ígéretes, pörgős olvasmányt vártam, némi filozófiai tartalommal és elgondolkodtató társadalmi kérdésekkel. Lássuk, elnyerte-e a tetszésemet!

„2024-et ​írunk: a klímaváltozás elviselhetetlen károkat okoz világszerte, járványok, háborúk és tartós vízhiány sújtja az emberiséget. Los Angeles külső részén fegyveres erőkkel védett, zárt közösségek próbálnak biztonságban fennmaradni a fosztogatókkal szemben, akik gondolkodás nélkül ölnek a túlélésük érdekében. Lauren Olamina az egyik ilyen közösségben él családjával. Apja lelkész, és másokkal együtt azért küzd, hogy megőrizze az emberiség méltóságát és azokat az értékeket, amik egyszer naggyá tettek minket. Miközben apja a helyes úton próbálja tartani a gyülekezetét, Lauren hiperempátiával küzd – egy ritka betegséggel, melynek során rendkívül érzékennyé válik mások fizikai fájdalmával szemben. Egy nap fosztogatók törnek be a közösségbe, és bekövetkezik, amitől mindenki tartott: otthonukat hátrahagyva menekülniük kell a farkastörvények uralta senkiföldjén. Lauren a túlélőkkel együtt északra tart és idővel a vezetőjükké válik; ráadásul az út során megfogalmazódik benne egy új hitvilág alapja, ami az egész emberiség számára a túlélést jelentheti.”

Magam sem tudnám tömörebben és lényegre törőbben összefoglalni a könyv tartalmát. A fenti sorok a kötet hátlapján olvashatók, biztosra veszem, hogy a sci-fi kedvelőinek egyből felcsillant a szemük, a műfajtól távolabb állók pedig elkezdtek kacérkodni a disztópia felé nyitás gondolatával.

Első ránézésre nincs benne semmi különös, ami mégis felkeltette az érdeklődésemet, az a hiperempátia és a társadalmi berendezkedés újszerűsége volt. E két téma szépen ki volt fejtve, a könyv első fele nem is szólt egyébről, mint a zárt közösségek működéséről, a szétzilálódott bolygó jellemzőiről és mechanizmusairól. Megismerkedtünk a roppant kitartó és ambiciózus Lauren személyiségével, akit a nehéz körülmények keménnyé és komollyá faragtak, túl hamar kellett felnőnie. Valamilyen oknál fogva mégsem nyerte el a szimpátiámat. A hiperempátiája ellenére sem tudtam átérezni helyzetét, pedig jómagam is elég magas empátiával büszkélkedhetek, pontosan tudom, olykor mekkora hátrány túlzottan magamra venni más emberek fájdalmát. Nehezen tudtam azonosulni vele, ez pedig határozottan rontott az élményen.

A fülszöveg sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb könyvet ígér, ehhez képest a beharangozott kitörés a közösség falai mögül csupán a történet felénél történt meg. A szerzőnő egészen addig alapozta a hangulatot. Ez az elnyújtott ismertetés túlságosan sötét és nyomorult légkört teremtett. Folyamatosan a kilátástalanságot és szenvedést hangsúlyozta, szorongást keltve az olvasóban, belőlem legalábbis a teljes reménytelenség érzését váltotta ki.

„Széthullunk.

A közösség, a családok, az egyes családtagok… Szálanként feslik szét a kötél.”

Lauren új eszméi valószínűleg e durvaságok, a gyász és erőszak ellensúlyozására voltak hivatottak, nálam azonban nem voltak hatásosak. A fülszövegben egy részmondat erejéig említett hitvilág állt a könyv középpontjában, erre pedig abszolút nem számítottam. Túlságosan eltolódott a hangsúly a vallásos meggyőződés és a hit kérdése felé, gyakori prédikációkkal és számomra megfoghatatlan eszmefuttatásokkal volt tele a cselekmény, amik nagyon belassították a sztori menetét, miközben valódi megoldással nem szolgáltak. Hiába kedvelem a merengős könyveket, ez esetben inkább zavart, mintsem elgondolkodtatott.

„A változásnak senki nem vethet gátat, de akarva-akaratlan mind formáljuk a változást.”

Bár azt el kell ismernem, hogy Octavia E. Butler meglehetősen hitelesen ábrázolta egy új vallás megjelenését. Biblia szerű volta teljesen átjött, a címválasztás telitalálat, minden fejezet egy tanítással, rövid versikével kezdődik. Szépen felépített világ, alaposan formált karakterekkel, szép írói munka, nem vitatom hát az érdemeit, csak sajnos nem nekem szól.

Csalódott vagyok, hogy nem tetszett, mást vártam, amikor belekezdtem. A magvető példázata egy duológia első része, és hiába nem voltam oda érte, a kíváncsiságom hajt előre, úgyhogy valószínűleg a második kötetet is beszerzem, amint megjelenik magyarul. Remélem, nektek tetszeni fog, jó olvasást hozzá!