Lenni és Margot száz éve - élet és halál könyve

A General Press Kiadónak köszönhetem, hogy a polcomon tudhatom ezt a kívül-belül lélegzetelállító kötetet. A csodaszép borító mellett kedves blogger ismerőseim ajánlása keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, nagyon kíváncsi voltam a történetre, főleg miután a fülszöveg sorait is elolvastam.

„Elbűvölő, szenvedélyesen életigenlő és lefegyverző humorral megírt regény a Csillagainkban a hiba és Jojo Moyes rajongónak.” – olvasható a könyv hátoldalán. Ezek alapján szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy nekem való alkotásról van szó, lássuk, beváltotta-e a reményeket!

Lenni és Margot haldokolnak. Sorsszerű találkozásuk helyszíne egy kórház, kapcsolatuk elmélyülése pedig egy kissé banálisnak tűnő véletlennek köszönhető. Lenni elvonja az ápolók figyelmét, míg Margot a szemétben turkálva kutat valami után. E momentum egy csodálatos, ám szívszorító  barátság előfutára lesz. Lenni, a maga 17 évével és a 83 éves Margot elhatározzák, hogy nem hagyják maguk mögött nyom nélkül e világot. Belevágnak egy nagyszabású projektbe, melynek célja, hogy emlékeiket festmények formájában megjelenítve átadják életüket az örökkévalóságnak. A ketten együtt pontosan 100 éves fiatal lány és idős asszony minden leélt évüket megfestik, miközben feltárják egymás és az olvasó előtt titkaikat. Vegyél részt te is ebben a varázslatos utazásban, és hidd el, valójában sokkal többről szól a könyv, mint két ember sorstörténete.

„(…) hagyjuk azokat, akiknek el kell menniük, hogy elmenjenek.”

Az alaptörténet nem a legderűsebb az biztos. Azt gondolnánk, hogy haldoklókról és kórtermek falain belül játszódó könyv teljes depresszióba taszít majd. Nem mondom, hogy olykor nem csapott meg az elmúlás szele. Marianne Cronin kendőzetlenül beszél a halálról és a búcsú fájdalmáról. Senki nem szereti, ha halandó voltára ilyen nyílt stílusban emlékeztetik, pedig be kell látnunk, hogy életünknek bizony kezdete és vége is van. Mindannyian, kik itt létezünk e bolygón, minden nap kikelve az ágyból útnak indulunk, tesszük a dolgunkat, ám egyszer ugyanoda jutunk, mint Lenni és Margot. Az, hogy éppen kinek mennyi év jut, teljesen véletlenszerű. Talán a tinédzser Lenni és az idős Margot kontrasztja a legsokkolóbb eleme a regénynek. Nagy hatással volt az igazságérzetemre az egész szituáció, nehezen tudtam beletörődni a gondolatba, hogy Lenninek milyen kevés idő adatott meg Margothoz képest. A lány felnőttes hozzáállása tiszteletre méltó, nagyon becsülöm őt a bátorságáért és hozzáállásáért. A két karakter remekül formált és árnyalt, élvezet volt megismerni őket, mindketten nagyon közel kerültek a szívemhez.

És bár valóban a halál a főmotívum, a sorokból csak úgy süt az optimizmus és az életigenlés. Marianne Cronin képes volt gyönyörködtetni és fényt csempészni a lelkembe egy gyásszal átitatott történeten keresztül. Nehezen tudom szavakba önteni, milyen érzés kerített hatalmába a könyv végére érve, de talán a gyönyörködtető szó jellemzi legjobban a bennem keltett hatást. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet egy cikken keresztül átadni, ezt át kell élni Lennivel és Margotval együtt.

„Vannak gondolatok, amik nagyon hangosak.”

Párszor azt éreztem, hogy ezt az eredeti és kiváló alapsztorit szebb formában is meg lehetett volna írni, a megvalósítással, a szerkezettel nem voltam maradéktalanul elégedett. Olykor csapongó szemszögváltások, Lenni és Margot szereplésének egyensúlytalansága rontott az élményen. Precízebben, több írói tapasztalatra támaszkodva még átütőbb lehetett volna a regény.

A Lenni és Margot száz éve egy megemlékezés, mindazokról, akiket elvesztettünk, és mindazokról, akik nap, mint nap megküzdenek a hétköznapok viszontagságaival. Röviden: e kötet rólunk és magáról az életről szól, tanuljunk hát belőle! Egy életünk van, nekünk kell azt tartalommal megtölteni, élvezzünk hát ki minden egyes percet, ami megadatott nekünk.

Ez a cikk a Prológus borongós november projektjére készült.