A cipész felesége - szerelem és élet kézikönyve

 

Barátaim ajánlására választottam A cipész feleségét, köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy eljuttatták hozzám a könyvet. Nem az a tipikus mindenki által ismert és bálványozott regény, pedig, ha van szerző, aki megérdemli a dicséretet és a népszerűséget, az Adriana Trigiani. Nagyon sokat adott számomra a kötet, felkerült a kedvenceim listájára.

Ciro Lazzari és Enza Ravanelli a 20. század eleji Olaszországból származnak. Mindkettejüket különleges kötelék fűzi az Alpok hegycsúcsaihoz, hazájuk szerelmesei, akik a családot tartják az életben a legfontosabb értéknek. Ám a véletlen vagy talán a sors messzire sodorja őket otthonuktól és hozzátartozóiktól. Ciro és Enza Amerikába kerülnek, ott próbálnak boldogulni és elegendő pénzhez jutni, de mindketten megfogadják, hogy egy nap visszatérnek szülővárosukba. Természetesen semmi nem úgy alakul, ahogy várják. Kitör az első világháború, új emberekkel ismerkednek meg, az óceánon túli kontinensen zajló mindennapjaik és a kínálkozó lehetőségek nehezebbnél nehezebb döntések meghozására kényszerítik őket. A két fiatal az élet háborgó tengerén próbál biztos horgonypontra lelni, és abban reménykednek, hogy fiatalkori ismertségük valami több is lehet. Mégis mintha minden ellenük dolgozna. A regény Ciro és Enza életének legizgalmasabb és legmeghatározóbb éveit dolgozza fel, ami hol keserűen igazságtalan irányt vesz, hol földöntúli örömöt okoz. Repülj el velük a 100 évvel ezelőtti Amerika és Olaszország talajára, merülj el a történetben és hagyd, hogy magával sodorjon.

„– Egy fontos leckét megtanultam az életben, és ezt most megosztom veled is. Ne aggódj olyan szörnyűségek miatt, amik még nem történtek meg! Sok idegeskedést megspórolsz ezzel magadnak.”

A könyv nagyon lassan indul be, nagyjából a 120. oldal után kezd érdekessé válni, ezért az elején nem igazán fogott meg. A továbbiakban sem gyorsul a cselekmény, a pontos és részletes leírások, a hosszú párbeszédek, a két főszereplő egymástól külön futó életének aprólékos ismertetése okozza a történet lassú folyását, de engem éppen ez szippantott be annyira. Nem lehet ilyen érzelmi hatással bíró könyvet írni felületes bemutatásokkal és rohanással. Csak így van esély arra, hogy az olvasó is a regény részévé váljon és közel tudjon kerülni a szereplőkhöz, márpedig enélkül a kapcsolódás nélkül a végkifejlet sem ütött volna ekkorát. Ez megmagyarázza a bő 650 oldalas terjedelmet. :D

Ciro és Enza karaktere tökéletes. Az tetszett különösen, hogy mindketten valódiak. Ez a könyv nem egy tündérmese, hanem két fiatal vívódása és küzdelme, hogy megteremtsék maguknak azt az életet, amire vágynak. Álmaik és céljaik hajtják őket előre, bámulatos szorgalommal és kitartással vállalják a nehezebb utat és a kihívásokat. Főleg Enzával tudtam azonosulni, mert nagyon sok személyiségjegye rám is illik. Kettejük kapcsolatának alakulása adja a könyv alapját. Bármilyen élethelyzetben legyenek éppen, valahogy mindig keresztezik egymást útjaik. Véletlen lenne vagy a sors keze van a dologban?

„Nem akarok bölcs lenni. Nem akarok megöregedni, hogy azzá váljak. Én csak boldog akarok lenni.”

A cipész felesége az élet sorsszerűségéről szól. Nem mindig azt kapjuk, amire vágyunk, vagy amit érdemlünk, de meg kell tanulnunk értékelni azt, amink van. A család, a barátok, a szerelem a legfontosabb értékek minden ember számára, és még ha elő is fordul, hogy rossz helyzetbe kerülünk, mindig van kire támaszkodnunk. Ciro és Enza élete nem volt sem egyszerű, sem nyugalmas. Kemény munkával és áldozatvállalással tudták csak megteremteni maguk körül a békét. A könyv fő üzenete, hogy fogadjuk el az élet igazságtalanságait, törődjünk bele a minket érő veszteségekbe, de mindig tegyünk azért, hogy sorsunkat a jobb irányba tereljük, mert boldogságunk elsősorban kizárólag rajtunk múlik.

„– Ha folyton csak azt keresed, mi értelme volt a történteknek, akkor a végén csalódni fogsz. Néha nincs semmi oka azoknak a
szörnyűségeknek, amik történnek velünk.”

Az utolsó 100 oldalt gyakorlatilag végigbőgtem, ami jó másfél órás sírást jelent, mert a könnyeimtől elhomályosult látásommal nem tudtam olyan gyorsan haladni az olvasással. Mondjuk ezt nem is bántam, mert hiába tett érzelmi ronccsá, nem akartam, hogy a végére érjek. Csodás kalandban volt részem, példátlanul megindító olvasmányélményt tudhatok magam mögött.