Könyv a rasszizmusról és az emberi egyenjogúságról
A regény elbeszélője a Fürkésznek becézett Jean Louise Finch, aki Alabama államban él apjával, Atticussal, és bátyjával, Jemmel. Az 1960-as évek Amerikájában az egyik legszembetűnőbb probléma a társadalmi feszültség. A 10 évnél is fiatalabb Jean pontosan látja, mennyire nagy a megkülönböztetés a szegény és tehetős emberek között, de ami még ennél is súlyosabb diszkriminációval jár, az a fekete bőrszín. Ha valaki megkérdezné tőlem, miről szól a Ne bántsátok a feketerigót!, azt mondanám, hogy a rasszizmusról. Fürkész szemüvegén keresztül átélhetjük, milyen egy olyan közösségben élni, ahol a modern rabszolgaság intézménye teljesen elfogadott, a fekete embereket megvetik, az előítéletek pedig ellehetetlenítik kitörésüket a szegények sorából, legyenek bármennyire is tehetségesek vagy éppen erkölcsös életet élő polgárok. Harper Lee szembeállítja a gyermeki ártatlanságot a világ kegyetlenségeivel, mely kontraszt ráébresztett arra, hogy hogyan élünk most és hogyan kellene. A gyermekek önmagukért szeretik az embereket, társadalmi pozíció és anyagi háttér helyett a személyüket látják, minden értékükkel együtt. De vajon a felnőtté válás útján ez miért szívódik fel? A szerző maga nem nyilvánít véleményt a helyzetről és az általa helyesnek vélt társadalmi berendezkedésről, mégis úgy érzem, a főszereplőn keresztül saját nézeteit vetette papírra. Kifejezetten tetszett ez a megoldás, hiszen Fürkész kendőzetlen és szókimondó kérdései beindítják az olvasó agyának fogaskerekeit, bennem is számtalanszor felmerült, hogy mi romlik el, miért nem tudunk egymás mellett békésen létezni, és miért nem tudjuk elfogadni a másságot?
“De ha csak egyféle emberek léteznek, akkor miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, akkor miért tesznek meg mindent, hogy lenézhessék egymást?”
A legkétségbeejtőbb azonban az, hogy a regény 1960-bán íródott. Az azóta eltelt 60 évben semmi nem változott. A rasszizmus tombol, az emberi egyenlőtlenség problémája sürgetőbb, mint valaha, úgy érezni, mintha képtelenek lennénk a fejlődésre. A Ne bántsátok a feketerigót! mély önreflexióra buzdít, rávilágít az emberiség hibáira és a változás szükségességére. A szerethető gyermekkarakterek nagyban hozzájárulnak az empátia előcsalogatásához, bennem felsejlett a saját kisgyerekkori énem olvasás közben. Fontos tanulsága a történetnek, hogy néha nem árt a bennünk létező gyerekre hagyatkozni. Meg kell találni az aranyközéputat a naivitás és az igazságosság között, de mindenekelőtt az emberekhez való hozzáállásunkon kell javítani.
“Soha nem tudhatjuk, hogy mi megy végbe az emberekben; ami zárt ajtók mögött történik, az ott is marad.”
Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia. Nem véletlenül nyerte el 1961-ben a Pulitzer-díjat, gyönyörűen megírt irodalmi alkotásról beszélünk, amely amellett, hogy milyen nehéz témát próbál feldolgozni, humoros, bájos és izgalmas. A család motívuma nagyon erős benne, a helyes nevelés és a szülő-gyermek kapcsolat dilemmáit is feszegeti, de végül a történet minden vonulata az emberek közötti összetartás felé mutat. Ne feledkezzünk hát meg tanításairól, tegyük magunkévá ezeket az eszméket, mert ha csak egy újabb ember tudatában is legyökerezik a gondolat, már egy lépéssel közelebb kerülünk egy jobb világhoz.
“A feketerigók mást se tesznek, csak énekelnek az ember gyönyörűségére. Nem teszik tönkre a kertet, nem fészkelnek a kukoricagóréba, mást se csinálnak, csak dalolnak, a szívük mélyéből. Hát, ezért bűn leölni őket.“
A cikk a Prológus Adaptációk hete projektjére készült, hiszen a Ne bántsátok a feketerigót! filmvászonra is vitték 1962-ben. Érdemes a könyv elolvasása után a filmmel is megismerkedni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése