Legújabb Ishiguro-kalandom - Ne engedj el...

 

Ishigurotól eddig csak a Napok romjait olvastam, ami jobban tetszett, mint vártam. El is határoztam, hogy az eddig megjelent összes regényét meg szeretném ismerni, a Ne engedj el… után pedig csak még lelkesebb lettem. A világszerte elismert alkotást a Times magazin felvette a száz legjobb angol nyelvű regény listájára, ezen kívül számos díjjal jutalmazták. Ebben a bejegyzésben ti is megtudhatjátok, minek köszönheti elsöprő sikerét.

A szerző egy alternatív társadalmi rendszert vázol fel könyvében, melynek kulcsfontosságú elemeit képezik az olyan gyermekek, mint az elbeszélő Kathy is. A harmincas éveit taposó nő visszaemlékezik múltjára és különös gyermekkorára, amit egy távoli bentlakásos iskolához hasonló intézmény falain belül töltött. Ő és társai nem hétköznapi gyermekek, mesterségesen hozták őket létre, hogy évekkel később orvosi célokra használhassák fel egészséges szerveiket. A fiatalok mindvégig tisztában vannak különlegességükkel, pontosan tudják, hogy nem normális körülmények között  nevelik őket, de az intézményekben zajló oktatásnak hála elfogadják sorsukat és teljes értékű életet élhetnek. Kathy emlékképei az olvasó elé tárják a felügyelőik tanítási és fegyelmezési módszereit, a gyerekek közötti kapcsolatokat és kötelékeket, egész fiatalkorát. Miután hosszú évekkel később összetalálkozik két legjobb barátjával, Ruth-szal és Tommy-val, felborulnak a mindennapjai, eluralkodik rajta a nosztalgia, maguk alá gyűrik a gyermekkorához fűződő felemás érzelmek. Sikerül tisztába kerülnie önmagával és elfogadnia sorsát?

„Mindenkinek magának kell kihoznia az életéből, amit csak tud.”

Ishiguro Kathy karakterén keresztül szembesíti az olvasót a történet alapjául szolgáló szélsőséges morális dilemmával. Mennyire etikus szinte tenyészállatként tekinteni ezekre a gyermekekre? A társadalom „normális” tagjai – talán találóbb a természetes jelző használata, ami itt arra vonatkozik, hogy hagyományos módon születtek – fenntartásokkal fogadják a főszereplőhöz és barátaihoz hasonló fiatalokat. Mindenki érzi, hogy ez így nincs rendjén, de ugyan ki dobná el egy hozzátartozója életének megmentését egy ismeretlen gyermek kedvéért, akit amúgy is erre szántak? Éppen emiatt a közvélekedés miatt terjedhetett el így ez a gyakorlat. Ishiguro könyve azért olyan átütő olvasmány, mert látva a technológia és az orvostudomány fejlődését, a regény által vizionált disztópikus berendezkedés akár a közeljövőben is valósággá válhat. Viszont mivel Kathy egyes szám első személyben számol be életéről, első kézből ismerhetjük meg egy hozzá hasonló gyerek gondolatait, ami egyértelművé teszi, hogy ők nem pusztán gépek, lélektelen eszközök, hanem érző, gondolkodó emberek, akiknek meg sem adatott az esély a normális életre. Ez teljességgel szembemegy a modern demokrácia és az emberi szabadságjogok alapelveivel. De mielőtt még ilyen radikális véleményt mondanánk, gondoljunk bele azoknak a helyzetébe, akiknek az életük múlhat Kathy és diáktársai létezésén. Vajon akkor is annyira az ő jogaik mellett érvelnénk, ha az egyik szülőnk megmentése múlna az ő rendelkezésre állásukon? Kinek az élete ér többet, és változtat-e valamin, hogy ezeket a gyerekeket mesterségesen alkották meg a tudósok?

Ishiguro ugyan nem ad konkrét választ a kérdésekre, de beindítja agyunk fogaskerekeit, gondolkodásra késztet, ráadásul élvezetes írásmódja és stílusa miatt a cselekmény magával ragad. Katy, Ruth és Tommy nagyon különböznek egymástól, karakterútjaik a fejlődésregényekhez teszik hasonlóvá a könyvet, a lélektani szál nagyon erős benne. Hármasuk dinamikája pszichológiai szempontból roppant érdekes, Ruth-t sosem kedveltem igazán, és bevallom, Kathy is gyakran kihozott a sodromból, Tommy-t találtam a legszimpatikusabbnak.

„Mert valahol a lelkünk mélyén ilyenek maradtunk: rettegtünk a körülöttünk lévő világtól, és bármennyire megvetettük magunkat érte, képtelenek voltunk egészen elengedni egymást.”

Összefoglalva egy nagyon komplex olvasmányról van szó, amiben érdemes elmerülni és hagyni, hogy gondolatai magával sodorjanak. A kötet fő mondanivalója a kritikus szemléletmód fejlesztésére és az előítéletek gátjának lerombolására buzdítja az olvasót, Ishiguro minden szava aranyat ér.

U.i.: ismerek egy hasonló témán alapuló filmet. A Sziget (The Island) 2005-ben jelent meg Ewan McGregor és Scarlett Johansson főszereplésével, szerintem egy végtelenül izgalmas és a könyvhöz hasonlóan elgondolkodtató történet, a Ne engedj el... után vagy előtt érdemes megnézni. :) Ha ez nem lenne elég, magából a könyvből is készítettek adaptációt, amiről fogalmam sem volt, pedig 2010-ben került a mozikba. Ha van kedvetek, nézzétek meg ezt is, de mivel az adaptációk nem a szívem csücskei, elsősorban A szigetet ajánlom.