Stephen King és a villamosszék legendája

 

Veletek is gyakran előfordul, hogy van egy könyv, amit nagyon el szeretnétek olvasni, de valami mindig közbejön? A halálsoron című Stephen King regénnyel pont így jártam. Egy éve csak porosodott a polcomon, pedig időtlen idők óta bele akartam vetni magam a remekműbe. Szégyellem magam, hogy ilyen sokáig halogattam, de egy dolgot bizton állíthatok: megérte várni rá.

Paul Edgecombe a Could Mountan fegyház E blokkjának vezető rendőre. Itt őrzik a villamosszék általi halálra ítélt bűnözőket. Paulnak pályafutása során számos szörnyű alakkal volt dolga. Erőszaktevők, rablók, gyilkosok töltötték itt életük utolsó heteit, Paul pedig mindnyájukat végigkísérte a villamosszékhez vezető folyosón, amit munkatársaival csak halálsorként emlegettek. 1932-ben azonban minden megváltozott egy bizonyos John Coffey érkezésével – akinek a neve ugyanúgy hangzik, mint az ital, csak máshogy írják. Egy ikerpár meggyalázása és meggyilkolása szárad a lelkén, amiért mind a bíró, mind a polgárok szerint halált érdemel. A nagydarab néger férfi különös viselkedésével magára vonja Paul figyelmét, az egyre feszültebb körülmények pedig olyan végzetes események láncolatát indítják el, ami mindenki életét megváltoztathatja. Vajon Paul rájön az igazságra és sikerül megfejtenie Coffey személyiségét, miközben kibírhatatlan fiatal munkatársa szabotálni akarja az E blokk hétköznapjait, ráadásul egy példátlanul veszélyes új fogollyal is meg kell birkóznia?

„Rájöttem, hogy sok dolog van, ami számít, de ez nem akadálya, hogy az ember ne rágódjon rajtuk.”

Stephen King a feszültségkeltés mestere. Ritkán találkozok olyan írással, ami ilyen szintű szorongást és félelemérzetet képes kiváltani belőlem. King sorait olvasva mintha én magam is a történet részévé váltam volna, bámulatos tehetségre vall, ahogy megeleveníti a cselekményt. A történet komorsága nagyon sötét hangulatot eredményez, de ez nem meglepő egy olyan regény esetében, amely a halálbüntetéssel foglalkozik. Mielőtt hozzáfognátok, készüljetek fel a kegyetlen, durva részletekre és a Stephen Kingre jellemző kendőzetlen stílusra.

Nagyon tetszett a sztori felépítése. Paul Edgecombe egy nyugdíjas otthonhoz hasonló intézmény falai között kezdi el megírni emlékiratait az 1932-es év eseményeiről. A regény hat nagy részre tagolt, mindegyik a jelenből indul, majd Paul visszaemlékezéseivel folytatódik. Az egyes részek többnyire függővéggel érnek véget, a kisebb fejezetekben King rengetegszer folyamodik a késleltetés eszközéhez. Elhallgatja az információkat, rejtélyes utalásokat tesz, fenntartva ezzel az olvasó figyelmét az első laptól az utolsóig.

Az izgalmas thriller érzékeny témákat is feszeget. Többször kiemeli a 20. század eleji Amerika egyik legnagyobb társadalmi problémáját, ami nem más, mint a rasszizmus. John Coffey-tól nem pusztán bűntette miatt féltek az emberek. Látva a fekete bőrszínű két méteres izomkolosszust, a többség képtelen volt legyűrni előítéletét, szó szerint bűnösnek akarták látni őt. Stephen King ezzel egy olyan napjainkban is tapasztalható jelenségre hívja fel a figyelmet, amin sürgősen változtatnunk kell. A halálbüntetés helyességével és törvényszerűségével kapcsolatban is elgondolkoztatott. Nem véletlenül illegális az igazságszolgáltatás e radikális formája. King helyében én többet foglalkoztam volna a kérdéssel, jobban beleszőhette volna a cselekménybe, de az biztos, hogy engem még napokig foglalkoztatni fog a téma.

A halál és az emberi élet törékenysége áll a történet középpontjában. Igazi érzelmi hullámvasút, amely egyszerre borzasztott el és töltötte meg melegséggel szívemet. A végkifejlet megható és váratlan, van némi pesszimista visszhangja, de összességében pozitív üzenetet közvetít. Legyen bármennyire is igazságtalan és kegyetlen az élet, tehetünk azért, hogy a jóság érvényt szerezzen. Fogadjuk el, hogy az emberi élet és a szenvedés elválaszthatatlan, de törekedjünk a békére és legyünk hálásak azért, ami megadatott nekünk!

„Az idő megteszi a magáét, akár akarod, akár nem. Mindent magával visz, és a végén nem marad más, csak a sötétség. Néha találkozunk másokkal ebben a sötétségben, és néha megint elveszítjük őket.”

1999-ben jelent meg a könyvből készült film Tom Hanks főszereplésével, ami hatalmas sikert és népszerűséget hozott a történetnek. Annak ellenére, hogy nem szeretem az adaptációkat, szeretném megnézni, mert csak jó véleményt hallottam róla. Remélem méltó King eredetijéhez, alig várom, hogy kiderítsem. :)