Felhőatlasz - a végtelen utazás könyve

            Rengeteg biztató véleményt olvastam a Felhőatlaszról, ezért úgy döntöttem, megéri belevágni a számomra teljesen ismeretlen történetbe. Sajnos - ahogy az oly gyakran előfordul a közönségsiker könyvek esetében - nekem nem nyújtott akkora élményt. Tartsatok velem, ha kíváncsiak vagytok, miért!

A regénynek nincs egy konkrét főszereplője, mert hatféle történetet foglal magában. A fejezetek időrendi sorrendben követik egymást több évszázadot felölelve. A könyv első felében a múlttól a jelen felé haladunk, majd a középső történet fordulópontja után visszautazunk a múltba.

A Felhőatlaszt az teszi igazán különlegessé, hogy e hatféle szereplő hatféle sorstörténete valahogy összefonódik. A karakterek sorsai hatással vannak egymásra, mindenféle földrajzi és időbeli távolságot áthidalva. Lehet összefüggő regényt írni egymással ilyen laza kapcsolatban lévő történeteket felhasználva? Az én válaszom az, hogy nem.

Mindegyik sztori izgalmas és egyedülálló a maga nemében, de arra számítottam, hogy a köztük lévő kapocs hangsúlyosabb lesz. Ehelyett homályos és túlzottan rejtett utalások kötötték csak össze a karaktereket. E kis jelek kutatása egyébként élvezetes folyamat volt, de olyan kevés és olyan apró szimbólumok és mondatok jelentették a köteléket, amik nem kovácsolták igazán eggyé a regényt. Az is zavart, hogy elég lassan indult el a sztori. Sokáig nem vált világossá, mi is a szerző célja a teljesen más korban és stílusban íródó fejezetekkel, és bár ez valamelyest kitisztult a könyv második felében, az első 300-350 oldal homálya elvette a kedvemet az olvasástól. Mégis kitartottam mellette, mert ahogy David Mitchell is írja:

„Egy félig olvasott könyv olyan, akár egy befejezetlen szerelmi kaland.”

Sokkal jobban tetszett volna, ha a szereplők élete alapjaiban kapcsolódik össze, és a fejezetekben olvasható tetteiket is összetartozásuk alakítja. A szerző ehelyett felületes hidat épített a karakterek közé, majd kifejtette mindegyikőjük saját történetét. Ezek a kisebb lélegzetvételű sztorik amúgy izgalmasak és érdekesek, mindegyik másféle mondanivalót közvetít, de egyik sem hatott meg igazán, így, hogy egy bő 600 oldalas könyvből jutott mindegyiknek körülbelül 100 oldal. Egyszerre éreztem azt, hogy ez túl sok, mégis túl kevés.

Meg kell hagyni, az író sokszínűsége figyelemre méltó. A hat karakter rengeteg mindenben különbözik egymástól, van köztük felfedező, bennszülött, zeneszerző, újságíró, biorobot… Kár, hogy a szerző nem tett nyilvánvalóvá egy összes koron átívelő magasröptű üzenetet… Illetve, ha tett is, nekem sajnos nem tűnt fel, ezért maradt bennem űr, miután becsuktam a kötetet.

„Hatalom, idő, gravitáció, szerelem. Az erők, amelyek igazán számítanak, mind láthatatlanok.”

Az olvasás folyamatát az tette izgalmassá, hogy minden egyes fejezetben felfedezhettünk valami újat kiindulva a különböző elbeszélésmódokból, műfajokból, világépítésből. Ez a forma bevonja az olvasót és fenntartja a figyelmét, ugyanakkor éppen ez teszi kissé nehezen olvashatóvá.

„(…) minden titokban ott rejlik a felfedezéstől való félelem.”

A Felhőatlasz nem egy könnyed kikapcsolódást nyújtó olvasmányként fog élni az emlékezetemben, de az is lehet, hogy rosszkor vettem a kezembe a kötetet. Kíváncsi vagyok a belőle készült 2012-es filmre, amiben többek között Tom Hanks és Halle Berry is szerepel. Az érdekes egyedi történetek és a formabontó felépítés miatt mindenképpen érdemes elolvasni, köszönöm a könyvet a Helikon Kiadónak. Azt javaslom, hogy a regény befejezése után mindenképpen nézzétek meg a filmet is, remélem, sikerült kedvem csinálnom mindkettőhöz!

A cikk a Prológus Borítómánia projektjére készült!