Mindketten meghalnak a végén - egy könyv, ahol nem a végkifejlet, hanem az ahhoz vezető út számít

Mint oly sokan mások, én is TikTokon keresztül ismerkedtem meg Adam Silvera könyvével, ami valóságosan felrobbantotta az internetet. Hála a Menő Könyveknek végre a magyar olvasó közönséghez is eljutott a Mindketten meghalnak a végén, jómagam nagyon megörültem, amikor értesültem a fordítás érkezéséről. Hogy végül beváltotta-e a reményeket, az a következő sorokból kiderül!

“Az igazság néha valami, amit az ember önmaga előtt is titokban tart, mert hazugságban élni könnyebb.”

Te mit tennél, ha bármikor kaphatnál egy telefonhívást halálod időpontjáról? És vajon máshogy cselekednél-e, tudván, hogy földi életed nemsokára véget ér? Vajon éppen amiatt történik veled valami végzetes, mert tudatában vagy, hogy hamarosan megszűnsz létezni?

Mateonak és Rufusnak hasonló kérdések jutnak eszükbe, amikor megcsörren a telefonjuk, és az úgynevezett Halál-Hírek tájékoztatják őket, hogy a nap folyamán életüket vesztik. Az éppen csak 18 éves srácok hirtelen nem tudják, mit kezdjenek ezzel az információval, fogalmuk sincs, mi lenne a helyes reakció, mivel kéne tölteniük azt a maréknyi órát, amijük maradt. Elkeseredésükben felregisztrálnak az Utolsó Barát applikációba, ami a csak Kilépőknek nevezett Halál-Hírek által riasztott embereket célozza meg. Pontosabban a Mateo-hoz és Rufus-hoz hasonló magányos Kilépőket, akik társaságra vágynak utolsó napjukon. Ez hozza össze a két fiút, akik életük legmeghatározóbb és egyben utolsó élményeire tesznek szert.

“Az élet nem arra van, hogy egyedül éje az ember.”

Nagyon tetszett az alapötlet, gondolatébresztőnek és egyben kissé felzaklatónak találtam. A halál egyértelműen olyan téma, amit mindenki szeret figyelmen kívül hagyni, de a tudatalattinkban mindvégig ott motoszkál az elmúlás kellemetlen gondolata, amit Adam Silvera regénye kegyetlenül felszínre hoz.

“Milyen kár, hogy az élet nem engedi, hogy mint egy órának, elforgassuk a fogaskerekeit, amikor több időre lenne szükségünk.”

Bevallom, én kissé érzelmesebb történetre számítottam. Meghatott a két főszereplő egymásra találása, igazságtalannak éreztem tragikus sorsukat, mégis maradt bennem némi hiányérzet a végére érkezve. Ez betudható a nagy hype miatt tapasztalt irreális elvárásaimnak, vagy a ténynek, hogy a szerzőnek egyszerűen nem volt elég ideje mélyebbre ásni. De hogy is lett volna? Szűk egy nap leforgása alatt a kapcsolati dinamika nem válhat teljes értékűvé, ez viszont csak még fájdalmasabbá tette a befejezést.

“Élj úgy, mintha minden nap az utolsó lenne!” - áll a borítón. És bár nem egyszer hallottuk ezt a mondatot, legtöbbször mégsem eszerint cselekszünk. Talán Mateo karaktere volt rám a legnagyobb hatással, aki megbánta, hogy sokáig visszahúzódott, és bezárta magát a saját félelmei börtönébe. Tanuljunk ebből, hogy ha minket hívna a nem létező Halál-Hírek, végül ne bánjunk meg semmit.

Fun fact: A könyvet utazás közben, a vonaton ülve fejeztem be, úgyhogy minden körülöttem ülő utas szeme láttára kezdtem el sírni. Próbáltam visszafogni magam, de ez nehezebbnek bizonyult, mint vártam. :,D