Ahol a folyami rákok énekelnek a mozikban - könyv vagy film?

2020-ban olvastam a nagy népszerűségnek örvendő regényt, és azóta is a kedvenceim közé sorolom. Mielőtt rátérnék a mai cikk témájául szolgáló adaptációra, beszeljünk egy kicsit magáról a könyvről.

1969, Észak-Karolina: két kisfiú a fiatal Chase Andrews holttestére bukkan. Az egész város felbolydul, minden lakost mélyen megérint a népszerű fiú halála, a haláleset bekövetkezésének homályos részletei pedig őrült pletykákat gerjesztenek. Elképzelhető ugyanis, hogy nem balesetről van szó. A településen élők szinte egyszerre kezdenek ujjal mutogatni a kirekesztett „lápi lányra”, aki a környék mocsaras lápvidékén él egyedül. Catherine Danielle Clark-nak hívják, de a hozzá közelebb állók csak Kya-ként szólítják. Siralmas családi háttere miatt túl fiatalként lett árva, sosem vette körül szeretet és gondoskodás, saját magát kellett ellátnia és boldogulnia a természet lágy ölén. Az életvitele túl idegen volt a társadalom számára, ezért az kitaszította magából. Tate felbukkanása mentette ki a magányból és a nyomorból, de kettejük kapcsolata sajnos nem volt felhőtlen. Kya életét Chase Andrews személye is befolyásolta, egymáshoz fűződő viszonyuk miatt gyanúsították meg a magába zárkózó lányt a gyilkosság elkövetésével. De vajon mi az igazság? Hogyan halt meg Chase, és milyen szerepe lehetett benne Kya-nak, aki a légynek sem tudna ártani?

Bámulatos felütés, izgalmas alapsztori és mesteri kidolgozás. A tárgyalóteremben – azaz a jelenben – játszódó fejezetek között hosszabb elbeszéléseket olvashatunk Kya múltjáról. Nyomon követhetjük árvulásának folyamatát, megismerkedhetünk a számkivetett életmódjával, beleláthatunk érzelmi világába és személyiségének fejlődésébe, nem is beszélve a Tate-tel és a Chase-szel való ismeretségéről. A végkifejlet sokkoló hatása maradandó nyomot hagy az emberben, és az utolsó oldalakhoz érve legszívesebben azon nyomban elölről kezdené.

Jogosan merül fel a kérdés: lehet-e ebből jó adaptációt készíteni az olvasmányélmény csorbulása nélkül? A válaszom erre: IGEN!

Alapvetően nem vagyok oda a regények megfilmesítéséért vagy sorozattá alakításáért, hiszen rengetegszer csapja arcul az olvasót a benne kialakult kép szétzúzása. Mindenki mást lát a sorok mögé, máshogy képzeli a karaktereket, helyszíneket, egy filmesített verzió pedig belekontárkodik ebbe a fantázia képbe. Legalábbis eddig – hangsúlyozom eddig – mindig ezt tapasztaltam. Az Ahol a folyami rákok énekelnek esetében viszont leesett az állam, amikor a mozivásznon egy az egyben megelevenedett előttem a fejemben formált világ. A karakterekhez tökéletesen passzoltak a színészek, a tájképek keltette hangulat pontosan közvetítette a könyv atmoszféráját, a szereplők személyiségének megragadása és bemutatása kifogástalan volt, mely utóbbi a precíz színészi teljesítménynek köszönhető. Külön ki kell emelnem a narráció fontosságát. Kya mesélése nélkül elveszett volna az E/1-es elbeszélés, ami a regény létfontosságú elemét képezi.

A film elérte azt, hogy megborzongjak, hogy sírjak és nevessek. Ugyanazokat az érzelmeket váltotta ki belőlem, mint amik olvasás közben törtek rám, úgyhogy határtalan elégedettséggel sétáltam ki a moziteremből. Az eredeti történetet eddig nem ismerőknek is bátran ajánlom megnézésre, de ha rám hallgattok, a film előtt mindenképpen vegyétek kezetekbe a regényt.