Írók és szerelmek - fejlődésregény a javából

 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem különösen fontos, hogy milyen könyvvel kezdek egy évet. Igyekszem valamilyen kiemelkedő olvasmányt választani eme nemes célra, úgyhogy alaposan fontolóra veszem, melyik kötet alkalmas erre a szerepre. 2023-ban az Írók és szerelmek győzött. Lily King regénye messze túlszárnyalta az egyébként is magas elvárásaimat, úgyhogy nem csak méltó módon indult az év, hanem új kedvencet is avattam.

Casey-vel élete legnehezebb időszakában találkozunk. Nyakig ül az adósságban, a pincérkedésből alig tud megélni, nemrég nagy szerelmi csalódás érte, a közelmúltban ráadásul édesanyját is elvesztette. Ennél rosszabb már nem lehet, igaz? A fiatal nő tele van aggodalommal és szorongással, mintha elfelejtette volna, milyen boldognak lenni. Egyedül az írás tartja életben, 6 éve készülő könyve lelkesíti, mondhatni, az az élete értelme; még akkor is, ha abban sem biztos, hogy elkészül-e valaha. Amikor megismerkedik Oscarral és Silasszal, minden megváltozik benne, és elindul egy olyan önismereti úton, aminek segítségével újból önmaga lehet. De vajon rá mer lépni arra az útra?

„Nem azért írok, mert mondanivalóm van. Azért írok, mert ha nem írok, akkor még rosszabb minden.”

A fülszöveg alapján arra számítottam, hogy az Írók és szerelmek egy tisztán romantikus regény, szerelmi háromszöggel a középpontban. Kellemes meglepetésként ért, hogy ehelyett egy sokkal komplexebb és összetettebb fejlődésregényt kaptam, ami által saját magamhoz is közelebb kerültem. Kevés olyan történetet olvastam eddigi életemben, ami ilyen nyilvánvaló tükröt tartott elém, úgy éreztem, mintha a szerző kiragadta volna a legnagyobb negatív tulajdonságomat, hogy egy egész embert formáljon belőle, és megszületett Casey karaktere. Casey szorong, türelmetlen, nekikeseredik dolgoknak, nem tud kellőképpen a jelenben létezni, saját maga lehetetleníti önnön boldogságát és nehézséget okoz neki a komolyabb döntések meghozása. Bár az elmúlt években rengeteget fejlődtem, az előbb felsoroltakra nagyon is hajlamos vagyok, és mondjuk úgy, hogy nem vagyok rá büszke. A bő 300 oldalas történet során Casey a szemem előtt nyílt ki. Nem tudnám megmondani, hol kezdődött a változás, de olyan bámulatos átalakuláson ment keresztül, ami véleményem szerint mindenki számára erőt adhat.

„Az ember csak akkor jön rá, mennyi energiát fektetett a dolgok eltemetésébe, amikor megpróbálja előásni őket.”

A kendőzetlen stílus, az érzékletes leírások és a jobbnál jobb karakterek teszik igazán kimagaslóvá ezt a regényt, szépirodalmi igényességű alkotásról van szó, ami Sally Rooney írásait juttatta eszembe. Spoilermentesen muszáj megemlítenem egy számomra különösen kedves jelenetet, amit kétszer is elolvastam egymás után. Silas és Casey sakkoznak. Csak ennyit mondtam, de ha valaki az én ajánlásomra olvassa el a könyvet, remélem eszébe jutok, amikor ahhoz a részhez ér. :D

Rég olvastam ilyen zseniális fejlődésregényt, egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. És jól jegyezzétek meg:

„– A tökély végül mindig megtalálja az embert.”