Vesd bele magad az olasz hegyvidékbe!

 

A Jelenkor Kiadónak hála lehetőségem nyílt megismerkedni Paolo Cognettivel, akinek az első regénye, a Nyolc hegy is ott lapul a polcomon olvasásra várva. A magányos farkas boldogsága meglehetősen rövid kötet, kíváncsi voltam, hogy szűk 200 oldal mit tud majd nyújtani. Ha kíváncsi vagy, hogy tetszett, olvass tovább!

Fausto kedvenc gyermekkori emlékeitől vezérelve menekül aktuális gondjai elől az olasz hegyek közé. Megérkezik Fontatana Freddába, a síelő turisták kedvelt helyszínére, és elkezd szakácsként dolgozni egy kis étteremben, ami főként a hegyekben dolgozó munkásokat látja el meleg étellel. A férfi éppen egy válás közepén van, és jelenleg nem igazán tudja, merre tart az élete. Abban bízik, hogy a hegyekben töltött ideje segít rátalálni önmagára és rálel lelki békéjére.

„Az érzések színes szemüvegek, megcsalják a látást.”

Ez a könyv egyszerűen szép. Szemet gyönyörködtető leírásokat olvashatunk benne az olasz magashegyi tájról. Kicsit olyan volt számomra, mint egy útinapló, ahogy Faust-tal együtt felfedeztük a völgyeket, az erdőket, a gleccsereket és persze magukat az embereket. A hegyekben lakók élete korántsem egyszerű, a természet szeszélyeinek való kiszolgáltatottságuk meglehetősen veszélyes, mégis mámorító életformát eredményez. Nem állítom, hogy kedvem támadt több ezer méter magasba költözni a szinte állandó hidegbe – sosem voltam egy túrázó alkat – de tény, hogy megláttam a szépséget benne. Emlékeztetetett, hogy milyen kicsi az ember valójában. A természet ural mindent, a hegy, az erdő, a fák akkor is ott lesznek, ha az ember már nem, a természet működése pedig nem vesz tudomást a létezésünkről, hiába próbáljuk uralmunk alá hajtani azt.

Örültem volna, ha Fausto érzéseibe kicsit mélyebben beleláthatok. Nem csak az ő karaktere, hanem a mellékszereplők is nagyon távolinak érződtek, de ez betudható a történet rövidségének is. Egyébként ezért sem rajongok a kis terjedelmű könyvekért, mert mindig úgy érzem, hogy így nem jut elég időm a karakterek megkedvelésére és az elmélyedésre. Bár tegyük hozzá, hogy Paolo Cognetti a terjedelem ellenére sem sietett az elbeszéléssel, sőt! Elég lassú folyásúnak mondanám, ami illeszkedik a hegyvidéki élet monotonitásához, így jobban átjött számomra, hogy milyen is valójában több ezer méter magasan létezni.

A könyvnek nincs is igazából cselekménye, inkább életképek alkotják, az emberek adott életszakaszainak kiragadása és ismertetése, valamint annak a sorsszerűsége, hogy ott és akkor Fontana Freddában ők találkoztak. Mindegyikőjüket különféle események, érzések hajtottak a hegyekbe, de egy közös bennük: keresik önmagukat és várják a természet válaszát kérdéseikre.

„Az apjával egyszer nekiálltak kiszámolni a hozamát, és hogy mennyi jég olvad el percenként, óránként, naponta, olyan mennyiség, ami végül valószínűtlennek tetszett Fausto számára: hogyan képes ilyen ritmusban olvadni, és közben változatlan maradni? Akkoriban azt hitte, hogy a jég örök és változtathatatlan, a hegy része, amelyet mindig ott találna a szikla és az ég között. Az apja viszont tudta, mi történik: valami eltűnik, és valami más lép a helyébe, mondta. Így halad a világ, tudod? Mi vágyódunk mindig csak az után, ami korábban volt.”