Könyv a csodákról - Tökéletlen szentek

 

Maggie Stiefvater-től korábban a Hollófiúk sorozatot olvastam, ami a maga misztikusságával megnyert magának. Mivel hasonló stílusra és történetre számítottam A tökéletlen szentek esetében is, optimistán vágtam bele az olvasásba. Lássuk, hogy tetszett!

A könyv fülszövegének segítségével ismertetem a történetet:

Mindannyiunk leghőbb vágya ez: egy csoda. De rettegünk attól, mit kell feláldoznunk ahhoz, hogy megkapjuk. Aki a coloradói Bicho Raróba látogat, nagy eséllyel találkozik néhány komor szenttel, titokzatoskodó szerelmessel, álmodozó tudóssal, csodamániás bagollyal, elhidegült szerelmespárral, egy-két árva gyerekkel meg egy végtelen sivatagi égbolttal, aminek a csillagai éberen figyelnek. Ennek a helynek a főszereplői a Soria család tagjai, akik szokatlan csodákra képesek. A család főszereplői pedig három tizenéves unokatestvér, akik arra készülnek, hogy megváltoztassák a jövőt: Beatriz, az érzelmek nélküli lány, aki csak arra vágyik, hogy szabadon vizsgálhassa a gondolatait; Daniel, Bicho Raro Szentje, aki mindenkin készséggel segít, épp csak magán nem; és Joaquin, aki éjszakánként egy kalóz-rádióállomást vezet Diablo Diablo néven. Mindannyian csodát keresnek. De Bicho Raro csodái csalókák: sosem olyanok, mint amilyennek tűnnek.

Ez a titkozatos fantasy hangulat igencsak megmozgatta a fantáziámat. Amikor néhány blogger ismerősömmel beszélgettem a történetről, az egyikőjük a mágikus realizmus irányzatába sorolta, utólag belegondolva pedig úgy vélem, hogy ez szépen illik is rá. Nem olvastam ilyesmit ezelőtt, és teljesen más volt, mint a Hollófiúk, ami kicsit meglepett.

A történet fő üzenetét az alábbi idézet szépen összefoglalja:

„Egy örökkévalóságig tarthat, mire megismerjük önmagunkat.”

A szerző célja az volt, hogy rávilágítson az emberek gyengeségére, amely egyúttal az olvasó figyelmét is a saját hibáira irányítja. A cselekmény ezáltal közvetett módon önreflexióra buzdít, hogy megleljük a saját csodánkat.

Az elején arra gondoltam, hogy olyan, akár egy estimese. A karakterek egytől egyig részletesen megmunkáltak, a könyv meghatározó részét öleli fel a szereplők megismertetése, ez azonban a cselekmény rovására ment. És bár egyfajta tükörként akart szolgálni, rám nem fejtette ki ezt a hatást, nem igazán tudtam ráhangolódni az elbeszélésmódra.

Rengeteg értékes gondolatot közvetít arról, hogy milyen embernek lenni, és mennyire bonyolultak tudnak lenni az érzelmeink. Embernek lenni tehát egyszerre áldás és átok, csak tudni kell megélni a saját csodáinkat.

Elsősorban a lassabb folyású történetek kedvelőinek ajánlom, olyanoknak, akik szeretnek elmélkedni az élet nagy dolgain, és akik a fenti gondolatokkal képesek azonosulni.