A zene és a holokauszt

Köszönöm szépen a Tilos az Á kiadónak, hogy A kék kabátos lánnyal egyetemben (amelyről ezen a linken olvashatjátok ajánlómat:https://gubbooks.blogspot.com/2021/02/a-masodik-vilaghaboru-egy-uj-szemszogbol.html) elküldték nekem ezt a könyvet. A két regény témája egyezik, habár különbözőképpen dolgozzák fel azt. A második világháború és a holokauszt eseményei mindenki számára ismertek. Számtalan mű foglalkozik azoknak az éveknek a borzalmaival. De miben más A nagypapa hegedűje?

A történetünk teljesen átlagosan indul. 2002-ben járunk, Shirly részt vesz egy iskolai színdarabban, ráadásul ő az egyik főszereplő. A Hegedűs a háztetőn című darabot viszi színpadra az iskola, ami több szempontból is nagy jelentőséggel bír a lány számára. Először is azért, mert az előadás zsidókról szól, akik Oroszországban nehéz körülmények között élnek, és Shirly maga is zsidó családból származik. De az is meglehetősen érdekes fejlemény, hogy az általa eljátszott asszony színpadi férjének szerepét az iskola legnépszerűbb fiúja kapta. Shirly szívét is megdobogtatja Ben, aki mindamellett, hogy okos, kedves, még szépen is énekel (igen, olyan srácról van szó, aki minden lány álma). A zsidóság kérdése akkor kerül előtérbe, amikor először találkozunk főszereplőnk nagyapjával, akit a lány végig Zejdeként szólít – ami jiddisül nagypapát jelent. Az unoka remek kapcsolatot ápol a nagyszülőjével, rendszeresen meglátogatja, bevásárol neki, ezért már a könyv legelején megkedveltem őt. A támogatásra azért is van különösen szükség, mert nem olyan régen kellett elbúcsúzniuk szeretett nagymamájuktól, Bábitól (szintén jiddisül a nagymama). A magány lengi körbe Zejdét, ezért a történet első része meglehetősen komor hangulatú, egészen szomorú.

Akkor változik meg minden, amikor Shirly véletlen rábukkan nagyapja régi hegedűjére a padláson. Mikor azonban kíváncsiságból rákérdez a rejtélyes hangszer eredetére, nagyapja teljesen bezárkózik, nem akar beszélni róla. De mégis mi történhetett a múltban, ami ennyire elidegenítette őt a zenétől, és miért nem hajlandó a családjának kitárulkozni? Shirly túlságosan is szereti a papáját ahhoz, hogy ne járjon a végére a dolognak.

Szívet melengető ez a történet. Talán azért is hatott meg ennyire, mert a főszereplőnk és a papája közötti kapcsolat a saját nagyapámat idézi fel bennem. Ismerem ezt az odaadó féltést, feltétlen szeretetet, amit egy családtag iránt érez az ember, és ez ellensúlyozta a sokkal komolyabb és szomorúbb témákat, mint a gyász és a holokauszt.

Hatalmas fejlődésen megy keresztül Zejde a történetben. Szép lassan képes lesz megnyílni a drága unokája előtt, akinek beszámol életéről, és hogy milyen szerepet kapott benne a zene. Lassan fény derül a titokra, honnan származik a hangszer, hogyan tanult meg játszani, és miért jutott el odáig, hogy még csak a rádióhoz sem nyúlt évek óta.

Beszámolói a zsidóüldözésekről ijesztően hitelesek. Furcsa volt olvasni erről ilyen formában. Szinte megelevenedett előttem a karosszékben kuporgó idős bácsi, ahogy fátyolos tekintettel olyan embertelenségekről emlékezik meg, amit a saját bőrén tapasztalt meg, sok más sorstársával együtt. Megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit Ben hangosan ki is mondott a könyvben:

„Nehéz feldolgozni, mennyi gonoszság van a világban.”

Akármennyit is olvasok erről, mindig letaglóz, de annál inkább tudtam értékelni, hogy a szemem láttára küzdött meg Zejde az emlékeivel. Bátorságára nincsenek szavak, s talán a legnagyobb tanulság, amit levonhatunk ebből az az, hogy akármi is történt velünk a múltban, a jelenben kell léteznünk. Nem szabad hagynunk, hogy a régmúlt események megbénítsanak a mában.

„Mindannyian a saját időnkben, a saját életünket éljük.”

„Elengedni a dolgokat néha a legjobb, amit tehetsz.”

A színpadi jeleneteknél a hideg futkosott a hátamon. A társulat összetartása, a közös munka mámora annyira jól érződik a lapokon, hogy szinte én is bevonva éreztem magam a produkcióba. Együtt örültem a sikereknek, és persze izgultam, hogy minden jól alakuljon.

A szerzőpáros párhuzamot vont a 2001 szeptemberében megtörtént borzalmas new york-i terrorista támadás és a második világháborús tömegmészárlás között. Persze nem lehet összehasonlítani az ikertornyok megsemmisítését a népirtással, de az érzés, amit az emberekben kelt, az ugyanaz. Ezt nagyon jó írói fogásnak gondolom, mert hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a holokausztra, mint egy nagyon távoli történetre, ami mintha nem is lenne valódi. De hasonlóvá tenni egy igenis közeli veszteséghez valahogy éreztette velem az igaz súlyát. Hiába kelt bennünk rossz érzéseket, ezt a terhet mindannyiunknak viselnünk kell, mert ez ébreszt rá minket arra, hogy embertársainkat magukért kell szeretnünk, mindenféle egyéb körülményt félretéve, értsünk ezalatt vallást, származást, bőrszínt stb.

A cselekmény elég kiszámítható volt számomra. Nem okozott nagy meglepetést a váratlannak szánt fordulat. Annyira túltengenek az érzelmek benne, hogy kezdtem túlzásnak érezni, hogy ilyen csöpögős a történet, úgyhogy számomra nem is volt kérdés a totális happy end. Ez abból a szemszögből nem volt rossz, hogy kíméletesebb formában tudta közölni a nem túl kíméletes témát, ezért mindenképpen ajánlom azoknak, akik még sosem olvastak a holokausztról szóló könyvet.

Ettől függetlenül nagyon tetszett, bevallom, kétszer is könnyeket csalt a szemembe, de ha a sírásig nem is fogtok eljutni olvasás közben, a szíveteket biztosan megdobogtatja majd.