Csendélet - könyv, mi rólunk szól

Őszinte leszek, ez a könyv kizárólag a borítója és a csodálatos élfestés miatt keltette fel a figyelmemet. A 21. század Kiadó jóvoltából pedig a könyvesboltban való nyálcsorgatás helyett a saját polcomon tudhatom, és korlátlanul gyönyörködhetek benne. Anélkül vágtam bele az olvasásba, hogy elolvastam volna a fülszöveget – tudom, nem szép dolog külső alapján ítélkezni, de mégis melyik könyvgyűjtő tudna ellenállni ennek a káprázatos kötetnek?? Szerencsére a Csendélet kívül-belül gyönyörű, örömmel jelentem be, hogy új kedvencet avattam.

A történet 1944 és 1979 között játszódik, az első világháború végétől számított 35 év eseményeit dolgozza fel. Nem lehetséges abszolút főszereplőt választani, de a legközpontibb karakternek Ulysesst és Evelynt mondanám. Velük kezdődik és velük is fejeződik be a regény, szép keretes szerkezetet alkotva. Az angol származású Ulysess Olaszországban végzi katonai szolgálatát a nagy háború évei alatt. A romok és a nyomor közepette összefut az idős Evelynnel, aki műkincsek mentésében segédkezik az antik olasz régióban. Sorsszerű találkozásuk emléke az 1944-es évet követően is megmarad bennük, és bár teljesen másfelé tereli őket az élet, kapcsolódásuk egymáshoz és az olasz vidékhez megmarad. A háború után Ulysess visszatér otthonába, hogy a szívének legkedvesebb emberek körében folytassa életét, de valami megváltozik. Véletlenek sorozata folytán a férfi újból Olaszországban köt ki, hogy ott élje le hátralevő életét. A következő évek kalanddal, szenvedéllyel és érzelmi viharokkal kecsegtetnek, mely során minden szereplő életútját nyomon követhetjük. Részesei leszünk e furcsa társaságnak, együtt nevetünk és búslakodunk velük. Csatlakozz te is Ulysesshez és barátaihoz, tapasztald meg a valahova tartozás érzését, és engedd, hogy az olasz élet magába szippantson!

„Egyszóval az idő gyógyít. Többnyire. Néha nem kellő gonddal. Óvatlan pillanatokban visszatér a fájdalom, és emlékeztet az elmulasztottakra. A forrpontra, ahol minden megtörténhetett volna. De aztán elmúlik. A tél tavasszá szelídül, megjönnek a fecskék. Új test közelsége az ágyban. A szépség minden szükségletet fedez. A munka kitölti az életet, az eszmecserék inspirálnak. A magány csak egy vasárnap. Szétszórt ruhák. Üres tálak. Romló gyümölcs. A múló Idő. De élet mégis minden szépségével és bonyodalmával.”

A fenti idézet bizonyítja, milyen találó a címválasztás. Ezzel Sarah Winman az emberi életet a művészettel teszi egyenértékűvé, a karaktereken keresztül arra biztatja az olvasót, hogy tekintsen magára úgy, mint egy üres vászonra, majd fogjon ecsetet a kezébe, és fesse meg életének történetét. A regényt ebből fakadóan átitatja a művészet, elsősorban a festészet, de megjelenik benne a zene, a költészet, a színház, a mozi, a szobrászat és a szépirodalom is. Nagyon tetszett, ahogy az idő múlásával párhuzamosan rendszeresen kitért az aktuálisan megjelenő olasz filmekre. Emellett folyamatosan reflektált a történelmi eseményekre, igazi időutazásban volt részem.

Az elején nagyon lassan indul be a történet, aggódtam is, hogy nem fog tetszeni. Bár a mérsékelt tempójú cselekmény megmaradt, ahogy egyre jobban megismertem a szereplőket, a hozzájuk való kötődésem élettel töltötte meg a lapokat. Hozzászoktam Winman stílusához, aki Sally Rooney-hoz hasonlóan nem használ kötőjeleket a párbeszédeknél. Szépirodalom a javából, bár a történet tagolását és szerkezetét túl szabálytalannak éreztem, jobb lett volna, ha a 35 évet több kisebb fejezet dolgozza fel. A sok visszatérő motívum az idő előrehaladásával összekapcsolta a különböző korosztályokat és rámutatott az élet sorsszerűségére, kiszámíthatatlanságára.

„A szerelem élményéből tudhatjuk csak, mi az, embernek lenni.”

Gyakran eszembe jutott A cipész felesége olvasás közben. A két könyv hangulata hasonló, mindkettő a családregény kategóriába tartozik és egyik sem kíméli az olvasó érzelmeit. Nem számítottam rá, hogy a Csendélet ennyire fájdalmas perceket fog okozni, de a szerző olyan nagyszerűen ír és olyan érzékenyen közelíti meg az élet múlandóságának kérdését, hogy nem bírtam ki sírás nélkül. Különösen egy mondat talált be nálam, ami után kénytelen voltam letenni a könyvet, annyira megterhelte lelkemet.

Sarah Winman regénye olyan, akár egy életrajz, de inkább családregényként tekintek rá, annak ellenére is, hogy nem vér szerinti rokonokról szól, hanem az élet útvesztője által egymáshoz sodort emberekről, akiket kapcsolatuk mélységei egy családdá kovácsoltak. Páratlan mondanivalója és gyönyörű leírásai teszik egyedülállóvá, a szépirodalom és a romantika kedvelői imádni fogják.

A cikk a Prológus Szerelmes szívek projekthetére készült.