A Mindketten meghalnak a végén előzménytörténete

 

A Mindketten meghalnak a végén nagy hatással volt rám, ezért nagyon kíváncsi voltam erre az eredettörténetre, ami a Halál-Hírek indulásáról, működésének első napjáról szól. Így utólag merem kijelenteni, hogy Az első, aki meghal a végén még jobban is tetszett, mint Adam Silvera eredeti könyve.

Valentino és Orion - a két nagyszerű keresztnévvel rendelkező főszereplő - azon az éjszakán találkoznak, amikor a Halál-Hírek először értesítette azokat az ügyfelet, akik előrejelzéseik szerint  a nap folyamán meg fognak halni. A Times Square-en éppen csak ismerkedni kezdő fiúk nem is sejtik, hogy egy frissen kötött barátság és egy váratlan telefonhívás a Halál-Hírek ikonikus csengőhangjával mennyire megváltoztatja az életüket, de egy biztos: Orion és Valentino nem hagyják, hogy az idő vagy a sors tönkretegye a közösen átélt pillanatokat és kiélvezik az együtt töltött idő minden egyes másodpercét, amíg tehetik.

“Egyetlen értékes pillanat megváltoztathatja az ember életét.”

A cselekmény és a szerző által közvetített üzenet nagyon hasonlít a Mindketten meghalnak a végén mondanivalójához, és a két kötet által kiváltott hatás is megegyezett, ez a regény mégis jobban magával ragadott. Nagyon tetszett, ahogy Silvera kihangsúlyozta az összefonódó életeket és sorsokat, és hogy minden olyan karakterre szentelt egy kis időt, akik valamilyen formában befolyásolták főszereplőink napjának alakulását. Mosolyt csalt az arcomra, amikor rábukkantam a Mindketten meghalnak a végén Rufus-ára és Mateo-jára elbújtatva a cselekményben. Nem mondanám, hogy a két könyv szereplői hasonlítanak egymásra, tetszett, hogy Silvera meg tudott újulni, és teljesen más karaktereket ismerhettünk meg ebben a történetben.

“– A szerelem szupererő – mondta az édesapja. – Ott van mindenkiben, csak épp irányítani nem fogó tudni mindig. Ráadásul egyre nehezebb lesz, ahogy idősebb leszel. Ne rémülj meg, ha valaki olyat szeretsz, akire nem is számítottál. Ha az az igazi, akkor az az igazi.”

Az előbbi idézett sorok a kedvenceim az egész könyvből. Nem véletlenül szerepel egy homoszexuális párról szóló sztoriban, de azt gondolom, hogy nem csak emiatt fontos ez a gondolat. A szerző a szeretet egyetemességére és feltétel nélküliségére kíván rámutatni, ami úgy tökéletes, ahogy van. Senkinek nem tartozunk magyarázattal az érzelmeinkért, mindenkinek joga van úgy szeretni, ahogy kívánja.

“Hát nem sokkal felszabadítóbb az élet, ha az ember nem feszül mindenen?”

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy minden napot úgy kell megélnünk, mintha az lenne az utolsó, és semmiképp sem szabad az életet magától értetődőnek vennünk. Nem szabad hagyni, hogy a félelmeink és gátlásaink börtönében töltsük el azt az időt, ami megadatott nekünk. Éljünk úgy, hogy semmit se bánjunk meg, úgy, hogy ha eljön az idő, amikor búcsút kell vennünk evilági életünktől, azt kiteljesedve és elégedetten tehessük meg.