Nyolc hegy - regény a természet és az ember kapcsolatáról

 

Paolo Cognetti tollából már volt szerencsém olvasni A magányos farkas boldogsága című regényt, hála a Jelenkor kiadónak. Az arról szóló értékelésemet ide kattintva megtalálod, mai témánk azonban a Nyolc hegy, egy hasonló kaliberű történet, amiben élvezet elmerülni.

Pietro mélyen kötődik az olasz hegyvidékhez. Apja egy kissé magának való emberként mindig is szeretett túrázni, hegyet mászni, sőt, Pietro anyjával is éppen a hegyek szeretete hozta őket össze. Nem meglepő tehát, hogy Pietro gyermekkorának tekintélyes részét, főként az enyhébb évszakokat egy magashegyi olasz faluban töltötte. Sosem gondolta volna, hogy itt lel rá az életre szóló barátságra is. Mikor egy nap összetalálkozik a hegyi pásztorcsaládból származó Brunóval, olyan kötelék szövődik köztük, ami igen ritka egy ember életében. Vajon hogy maradhat fenn ennyi éven át egy barátság két ennyire különböző ember között és milyen szerepet kap ebben a természet, ami barátságuk létfontosságú alkotóeleme?

a szabadság és a kísérletezés örömét jelentette […]”

Paolo Cognetti stílusa és elbeszélésmódja elképesztő, utoljára Fekete István természeti leírásai keltettek bennem ekkora csodálatot. Érzékenységgel és odaadással ír a természetről, ami saját elkötelezettségét is feltárja az olvasó előtt. Szavait olvasva nem lehet nem beleszeretni a hegyekbe és ebbe a különös életmódba, márpedig én sosem voltam túrázós típus. A magányos farkas boldogsága rendkívül hasonlít a Nyolc hegyhez, ugyanúgy az olasz hegyvidéki életmódról szól, de míg előbbiben a szerelmi kapcsolaton van a hangsúly, a Nyolc hegy inkább a családra és a barátságra fókuszál. Pietro és édesapja viszonya figyelemre méltó, egyszerre megható és bonyolult, mert hasonlóságuk – a magányra való hajalmuk – össze is kovácsolja és szét is szakítja őket. Számomra a család témája hangsúlyosabb volt a barátság boncolgatásánál is, mert Pietro cselekedeteit nagymértékben befolyásolta az apja iránt érzett felelősség, szeretet vagy éppen a megbánás.

„De hogy is mondják: néha, hogy előrehaladjunk, hátra kell lépnünk egyet. Persze csak ha van benned elég alázat, hogy felismerd.”

Meglehetősen lassú folyású történet, hosszabb leírásokkal, kevés párbeszéddel, de nekem kifejezetten jól esett olvasni. Többnyire a pörgősebb cselekményt preferálom, de a természethez való közelség olyan nyugalommal árasztott el, amire nagy szükségem volt az elmúlt napokban. (Pont egy nagyon nehéz vizsgám előtt olvastam, és bár így is rettenetesen izgultam miatta, sokat segített a stresszszintem normalizálásában.)

Aki szívesen olvas a természetről, és kíváncsi a magashegyi életmód szépségeire és nehézségeire, mindenképp olvasson a szerzőtől, ha mást nem is, nézzétek meg a Cannes-i Filmfesztiválon is díjazott adaptációt a Nyolc hegy alapján.